Szatmári Delina:

Akkor is, ha el kell mennem

 Gyönyörű nálunk a vasárnap délután,
Amikor tízen ülünk az asztalnál.
Édesanyám a levest hozza,
Hatalmas benne a grízgaluska.

 Aztán a finom csirkepaprikás,
 Megnyalja utána mindenki a tíz ujját.
 Ez mind nem elég, most jön a meglepetés,
 Ami oly finom és aromás,
 A mákos és diós kalács.

  Drága Édesanyám, mennyit fáradtál,
 Mondom magamban gondolatban,
 De a másik már mondja is,
 Mire ő mosolyogva felel,
 Nekem ez gyermekem, nem teher.

 Fel sem tudom fogni,
Hogy csinálja? Ő maga a csoda,
Panaszkodni nem hallom soha.
A családot mindig a bőség asztala várja,
Pedig a nyugdíja az alsó határt súrolja.

 Mondom neki, segítenék,
Mire Ő meg sem várja,
A homlokát összehúzva,
Sértődötten mondja,
Nincs Ő arra ráutalva.

Itt van nekem gyermekem, a kertem,
Van itt mindenféle jó, na jó,
Mondjuk nincs mogyoró,
De bőven van dió, alma, körte,
Szilvafa terem, hidd el gyermekem,
Nem magában eszem a kenyerem.

 Csak nézem a drága törékeny alakját,
Nem mondja ugyan,
De látszik rajta már a fáradtság.
Mikor kicsi voltam,
Nem értettem, mit akar azzal mondani:
Szeressétek egymást,
Jó legyél nekem gyermekem,
Akkor is, ha el kell mennem.
Értem már, hogy mit mondott,
A gyermekéveken túl vagyok.

 Amikor a Nagyi elment,
Egy hatalmas űrt hagyott.
De hogy az Édesanyám ne legyen,
Azt fel sem fogja az eszem,
Hiába vagyok túl a gyermekéveken.

Édes Istenem, hagyd Őt meg nekünk,
Hagyd Őt meg nekem, mert úgy érzem,
Nélküle nem ragyog a csillag sem odafenn!