Mécs László: Piros virág a pusztán

 Minden falunak van olyan árva földje,

melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje

is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok

vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.

Itt hajnaltündér sohasem harangoz

kék harangvirággal meséhez, kalandhoz

mert harangvirágok itt sohasem nőnek.

Nem való e föld csak sertéslegelőnek.

S minden falunak van oly árva suhanca,

- ki sohase indul szép mesében harcra,

sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt,

nem kap arany tallért, kacagó királylányt.

Egy vágya se szökken gyöngy-szemű kalászba,

nem lesz más belőle, csak szürke kanászka,

csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász,

Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.

Egy sertéslegelőn nagy kánikulában

jártomban ily kamasz kondáskát találtam.

Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam,

mert ily kedves képet még keveset láttam.

Amíg a sok disznó a föld testét túrta,

a kis kondásgyerek furulyáját fújta.

Olyan szépen fújta, éreztem ha mennyben

angyalok közt állna, ott se fújná szebben!

Mert szép hegedülni hangversenyteremben,

még szebb citerázni angyaloknak mennyben,

de a legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni

s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!

Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem

kell mindig: most sírtam, de rögtön nevettem

mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot,

a folt piros volt és vidáman rikoltott.

Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.

A sáros sertések röfögtek köröttem.

Ájtatos lélekkel gondoltam a drága

kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra.

Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!

A folt gondba került, vérátömlesztésbe:

lánykori ujjasát szabdalta szét boldog

szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.

Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott

e folt és a pusztán jóságot virágzott.

Ezen piros virág nevetése mellett

mendegéltem haza s mosolyognom kellett.